2017.06.28. 05:32:18
Látogatások száma eddig:5994257
Utolsó frissítés: 2008. 03. 02.
Ha értesülni szeretne újdonságainkról, híreinkről, iratkozzon fel hírlevelünkre!
 
Ajánlja honlapunkat barátainak, ismerőseinek!
 
Szerkesztők: info@greenfoto.hu
CCD-s trendek
[2004. 03. 02.]
CCD-s trendek digitális fényképezőgépeknél

A hybrid-imaging-et (filmre fotózunk, majd azt szkenneljük) a digital-imaging fô tömegében lassan-lassan felváltja. Soha nem fogja eltörölni és a filmben, valamint a szkennerekben rejlô tartalékokat még évtizedekig nem fogja elérni. Tehát a film biztosan marad néhány területen, de néhány területrôl eltûnik majd. A digitális fotó szinte párhuzamosan fejlôdött a filmszkennerekkel. Elôször senki sem akarta komolyan venni, most meg minden fotós digizni akar. Sôt, a grafikai stúdiók is felszerelkeznek digitális fényképezôgéppel. Itt is kilóra veszünk mindent, fôleg a megapixeleket. Pedig itt sem ez az elsôrendû. Amit egyébként az is mutat, hogy a piac stagnálni látszik, vagyis valami baj van. Íme:
-A CCD-s eszközök a nyomda és a fotó területét kissé egybeolvasztották. A fotós szkennert vesz, mert a megrendelô mindent digitálisan kér. Szkennelni azonban egy mesterség: a színrendszereket, a színbontást és a nyomási eljárásokat ismerni kell hozzá. A DTP-sek pedig digitális fényképezôgépet vesznek, hogy a tárgyfotós munkákat megkapják. A fotó azonban egy másik mesterség: nem nélkülözi a világítástechnikát, a háttereket, a kompozíciót. Sôt: egyik mesterség sem nélkülözi a hosszú évek tapasztalatát. Ezért kérek mindenkit, ne kontárkodjon bele a másik szakmájába! Inkább fogadjuk el, hogy fotós kell a fotóhoz, és a fényképezôgép nem minden, mert esetleg a mûtermi világítástechnika és hátterek a fényképezôgép árának tízszeresét is kitehetik. Annak a jogát se vitassuk el a fotóstól, hogy filmjét elsô kézbôl, saját maga beszkennelhesse: gondoljunk csak az immerziós olajban fürdetett, esetleg 5 órás munkával készült nagyformátumú diákra. Ha azonban a szkennelésnek nem mestere, kérjük el tôle az eredetit szkennelésre. Errôl egyébként a hozott digitális anyag és a film összehasonlítása útján a jó szkenneres pillanatok alatt meggyôzôdhet. Másfelôl, ha sok fotós munkával keresnek meg egy stúdiót, érdemes olyankor fotóst állandó munkára szerzôdtetni. Együtt kell dolgoznunk és nem egymás ellen! Egy festô barátom mondása lebegjen mindenkor a szemünk elôtt: „Mindent meg lehet 5-6 óra alatt tanulni. Csak húsz évig kell minden délután 5-6 órát foglalkozni vele!”
-Ezek után lássuk a megapixeleket! Minél több, annál jobb - tartja itt a szakma. Igen ám, azután a 3x4 cm-es cipôfotókat tartalmazó katalógushoz érkezô 6 Mpixeles képektôl kihullik a grafikus haja, mert egy CD helyett öt CD-vel kell birkóznia. Érdemes tehát számolni, azaz a fotós-grafikus párosnak egyeztetni: mekkora lesz cm-ben a kép, a nyomási eljárás mekkora digitális állományt kíván. Az elôbbi mérethez pl. az 1.4 Mpixel is elég, ha éles, plasztikusan világított fotóról van szó. Másfelôl azt is érdemes meggondolni, hogy mire adjuk ki a pénzünket. Sokan pl. a 2 Mpixeles kamerájukat lecserélték 3 Mpixelesre. Nézzük, mit nyertek; osszuk el a nagyobb számot a kisebbel, majd gyökvonás után szorozzuk meg az eredményt 100-zal: 122.5%. Lineárisan ugyanis ennyi a különbség, vagyis ennyivel nagyobb lehet a kép nagyítása, a cm-ben vett méret. Nagyon sokan a 4 és 5 megapixel közötti méretet is jelentôsnek vették, pedig az csak 111.8%-os relatív nagyíthatóság. Most, hogy az 5 megapixeles amatôrkamerák helyett megjelennek karácsonykor a 8 megapixelesek, a nagyíthatóság 126.5%-os lesz. Jól látható tehát a gyártók „lehalászásos” üzleti taktikája. A piac minden anyagi erôforrását igyekeznek kinyerni, ez pedig világviszonylatban is kimerült, vagy legalábbis a gazdag társadalmakban is kezd az érdeklôdés kifulladni. Ez az egyik oka annak, hogy a piac stagnál.
-A másik ok, hogy sok fotós megtalálta az egyensúlyt a film és a digitális fotó között, mint jómagam. Mások csak a digitális fotóval foglalkoznak, ismét mások csak filmre fotóznak. Emiatt a professzionális fejlesztéseket eladni csaknem lehetetlen a high-end kategóriában, az egyéb profi szegmensekben pedig a piac vásárlóereje megosztott a fenti sémának megfelelôen.
-A harmadik ok pedig nem más, mint az egyszerû átverés! Így igaz, a gyártók átverték a komoly szakmai embereket. Amikor '95 tájékán elkezdtünk fotózni az 1.3-1.5 Mpixeles gépekkel és megjelentek a szkenhátfalak, még senki sem világosította fel a fotósokat - pedig titkos katonai fejlesztések már 10-15 éve voltak ez ügyben -, hogy a digitális gép új objektívsorozatokat fog igényelni. A CCD és a film ugyanis a hét különbözô lencsehibára másképpen reagál. Tulajdonképpen kiegészítôi egymásnak: A színszórás és a színnagyítási hiba pl. a CCD legnagyobb ellensége, míg pl. az asztigmatizmus és a disztorzió a filmé. Ráadásul a 9 mikronos CCD-hez legalább 200 vonal/mm-es felbontású objektív kell, míg a filmhez jóval kevesebb is elég. A torta díszítése pedig az, hogy a CCD-re csak merôlegesen eshet a fény, különben rohamosan eléletlenedik a kép, emiatt a digitális objektívek csak telecentrikusak lehetnek, szemben a hagyományos objektívekkel. Egyszóval: tapogatóztunk a sötétben, és nem értettük, hogy 1.5 megapixel felett miért nem jók a hagyományos zoomok és a nagylátószögû optikák. A mûszaki fotósok pedig nem értették, hogy a szken-hátfal miért éles, és miért életlen a normál digitális hátfal. Az információcserét az internet jelentette közülünk. Azután 2001-ben elkezdôdött az optika és fényképezôgép-gyártóknál a susogás: digitális objektíveket fogunk gyártani és azt kell venni... Majd mindenki belegondolt, hogy jól bevált, többmilliós „üveggyüjteményét” lecserélheti. De az új objektív filmhez nem feltétlen jó, vagyis egy részük nem. A fotósokat mindez sokkolta és lassan érik a második sokk. A „megapixel-mánia” már a 11-14 Mpixelnél tart a kisfilmes gépeknél, azonban ha kiszámoljuk a digitális objektívek felbontóképességét, akkor kiderül, hogy 6-8 Mpixelnél több információt nem vetítenek a CCD-re. A kép tehát csak logikailag 14 Mpixeles, valódi információtartalma csak fele. Tehát: az új géphez új optikasor kellene, csak éppen ilyet a technika mai szintjén nem lehet rentábilisan - és különösképpen zoom - formájában elôállítani. A legtöbb fotós ebbe persze nem gondol bele, csak nem érti, hogy új gépének képe miért nem sokkal jobb - csak valamivel jobb - régi gépének képénél.
-A síkfilmes kategáriában is baj van! Ha valaki dolgozott ilyen géppel, tudja, hogy a 4x5" kb. 120, az 5x7" kb. 250, míg a 8x10" kb. 600 megapixel. Ezzel szemben a mai legnagyobb digitális hátfalak csak 22-32 megapixelesek, valamint csak a kép közepét használják, tehát a nagylátószögû felvételeknél (pl. épületfotó) óriási baj van. Erre válaszul a Linhof M679 és a Sinar p3 gép született meg, illetve napvilágot láttak a Digitar optikák is a két német objektívgyártótól. Az árakat el lehet képzelni némi felelôtlen merészséggel, de ismét jött a sokk. A gépek elsô és hátsó villái olyan közel kerültek egymáshoz, hogy alig lehet forgatni vagy dönteni ôket, ez pedig mûteremben a minimum. Az is kiderült, hogy nem is érdemes ezt csinálni, ugyanis a kép rohamosan életlenedik, a ferdén beesô fény miatt. A mûszaki gép tehát szinte minden korrekciós lehetôségét elvesztette, akkor pedig minek az egész? Díszítsük a tortát ismét habbal: A CCD-vel ugyan meg lehet csinálni a többszörös expozíciót egy okos szoftverrel és átmeneti tárral, de ugyanakkor nem alkalmazhatjuk a multipop technikát, vagyis azt, amikor több vakuvillanással növeljük meg vakuink fényerejét. Persze errôl is lebeszél minket Rodenstock és Schneider, ugyanis a digitális objektíveket nem lehet nagyon lerekeszelni, csak mindössze 2 blendényi mértékben ajánlják ezt. Ha pedig az F3.5-ös fényerôt tekintem, akkor mindez F6.7-et jelent, szemben a filmnél alkalmazott, ehhez képest legalább 5 blendényivel szûkebb F32-F90-es tartománnyal.
A stagnálásnak tehát ezek az okai: a piac nem követi a marketingpolitikát s nincs igazán új technológia, amivel elô lehet lépni. Jónak tartom, hogy a gyártók ezért inkább a bevált tipusok finom csiszolásával foglalkoznak és inkább CCD-ik képminôségét fejlesztik, mint a felbontást feleslegesen növelik. Amíg nincs megfelelô optika, inkább a CCD zajmentessége, magasabb érzékenysége, nagyobb árnyalatgazdagsága és dinamikus tartománya a fontosabb. Másodsorban a képismétlési frekvencia a döntô (sorozatfelvétel) és a jó zavarszûrés és zajelnyomás (hosszú expozíció, éjszakai felvételek). Úgy érzem, hogy a mûszaki fényképezôgépeknél zsákutca a CCD, a fentebb említett geometriai probléma miatt, ami a gép szinte minden alak, perspektíva és élességeloszlási korrekciós lehetôségét megszünteti. Ráadásul a CCD fizikai méretének az is határt szab, hogy a szórt kapacitások - különösen urbanikus térben (vezetékek, elektromos jármûvek) - kezelhetetlenek és a képminôséget jelentôsen rontják. A síkfilm tehát megmarad és meg kell maradnia. Ezzel szemben a kisfilmnél ma már jobbak a CCD-k és lassan már a középméretet is uralni fogják. Egy Hasselblad H1, Mamiya 645 AFD vagy Rolleiflex 6008-as így a digitális fotó csúcsát jelenti a professzionális hátfalakkal és talán ez lesz a digitális fotó útja is a jövôben: rigid váz, középméret, nagyfelbontás. A majd két évszázados harmonika - a flexibilis „váz” - pedig a síkfilmmel él együtt tovább. Azt hiszem, ez mûvészetileg és fotótechnikailag is indokolt: a CCD nem helyettesíti a filmet, hanem inkább egy jellegében más, nagyrészt univerzális nyersanyag.

Török György
fotográfus